Pécsi Tudományegyetem

Janus Egyetemi Színház

Senki sem tud semmit! Retúrjegyet a JESZ színpadán

Nyomtatóbarát változatPDF változat

Viszonylag szokatlan színpadkép vonja magára a még helyét keresgélő néző figyelmét /persze a továbbiakban is/: amikor is egy helység /város/ néhány jellegzetes helye/tere tárul elé. Az egészet bemutatni hivatott részletek lényegében metonimikus elven felépülve ezt a várost, és a városlakók életét elevenítik meg. 
A szimultán színpadképen látható az utca, pontosabban a Színház tér a Nemzeti Színházzal, s az ormain lévő neves írókat, személyiségeket megelevenítő szobrokkal, lakás, tv-vel és a megfelelő bútorokkal, odébb előadó-pulpitusféle /ha éppen arra használják/ mikrofonnal, följebb, balra pedig egy kégli /albérleti szoba?/ ággyal, ahol egy fiatal fiú lakik /fekszik, agyai, mérgelődik stb./. Jobb oldalt, valami utcai kiülőt formázó részlet, ahol mindenféléről lehet dumálni, s az egész középpontjában, ha nem is a legmagasabb helyen egy ve, illetve egy vc-t megjeleníteni hivatott pissoár vonja magára a figyelmet. A legmagasabb helyre pedig, jobbról, egy pálmafás poszter van elhelyezve /de erről később/. 
A színpadon mindezeken kívül még látható egy-egy cica és kutyus /praktikus okokból valószínűleg plüssből készültek/, és viszonylag sok növény - ezek viszont valódiak, és a környezet /főleg lakás/ oxigénellátásában játszanak pótolhatatlanul fontos szerepet. Mindezeken a helyeken, amelyek sok esetben multifunkcionálisak, a hétköznapok, vagy mondjuk nyilvános koncert helyei, nem másnak, mint Magyarország egyik nagyvárosának, Pécsnek, a város lakóinak az élete zajlik/tárul elénk. 
A színpadi cselekmény során, kisebb-nagyóbb jelentőségű, de egyformán nélkülözhetetlen információkat tudunk meg a városról, a város lakóinak életéről. Ezek közül a teljesség igényét mellőzve csak néhány álljon itt, valószínűsítve azt a feltevést, hogy az élet csak itt olyan, amilyen, és sehol másutt. 
Hollandiából érkezett vendégek mondják, hogy itt azért jó lenni, mert itt sok minden valódibb, őszintébb mint ott. Például a fák és a füvek nem ültetettek, mint náluk, és a paradicsomnak is van íze. Továbbá: köztudott, hogy 1990 után, a városból jelentős számban költöztek el az emberek, Budapestre vagy máshova, és például külföldön voltak kénytelenek munkát vállalni, gazdagabb helyeken. Érdekes a helyzet a külföldiekkel. Az egyetemeken /orvosi, közgáz/ sok vendéghallgató van. Ezek azonban elkülönülten léteznek: elég csak az előadások szüneteiben megfigyelni őket, ahogy csak egymás között csoportosulnak, beszélgetnek, itt az egyik, ott meg a másik társaság. Van olyan, aki alig várja, hogy hazamehessen szünetre innen, de mért nem jó itt nekik? Mert úgy hírlik nem. Na nem, ez azért már túlzás. Továbbá az a helyzet, hogy Pécsett véget érnek az utak. Nem vezetnek tovább, sajnos a szó szoros értelmében. És sajnos, sok orvos is elment innen, különösen az utóbbi évek során, és a legtöbben anyagi okokból, a nagyobb pénzért. Viszont az is igaz, hogy van, aki itt telepedik le. szívesen jön ide, így a darab címéhez is ötletet adó dominikai fiú, aki szereti Magyarországot, és ha hazamegy, mindig retúrjegyet vált, hogy jöhessen vissza - haza. Bár megjegyzendő, nagyon úgy néz ki, hogy az innen oda, az onnan idejövök, nem igazán érzik az ott, ill. az itt, azaz a helyben lakók problémáit, s ez aztán megkönnyíti, ill. ez könnyíti meg a helyzetüket. Pedig a problémák élnek, mint például annak a fiúnak az esetében, aki, mert az etikára hivatkozva levettek a tv képernyőjéről valami horrorisztikus sorozatot, kijelenti: hát akkor most hogyan lehet tovább élni egy ilyen városban. És így tovább. 
Az alig több mint egy órás előadás során a néző hamar átlát /átlátni vél/ a jelenségeken. Tapasztalja, hogy az ilyen - olyan vélemények, megállapítások, cselekvések elindulnak /ezek, tegyük fel, hogy lényeglátóak, fontosak, biztatóak/ - aztán a dolog abbamarad. Felébe, harmadába. Úgy ahogy éppen van, ott. Folytatás nincs, és most mindegy, hogy kényszer-e, vagy valami más oka van ennek Az idegenvezető lelkesen magyaráz, és annyi, anya és lánya lelkesen tornáznak/ valószínűleg fogyizás a cél/, és vége, élete nagy eseményére készülő műsorközlő fiú, a helyszínen tudja meg, hogy az esemény elmaradt, viszont egy zavartan dadogó borízű hang valami disznóvágásra hívná meg sült hurkát enni, kárpótlásul - és máris elveszett minden fonál. 
És a lányok! Hiába vetik be a csábítás formás trükkjeit, akár vérforraló zenére kígyózva, akár a simogató csönd intim félhomályában, valahogy nem akarnak bejönni a dolgok... 
Mint ahogy következésképp nincs előrehaladás sem e dolgokat, tudást, kérdéseket, megállapításokat illetően. Valahogy nem akar levonódni valami tanulság-féle, ami minden erőszakoltság nélkül mégis csak szükséges lenne akárkinek, bárkinek a helyzet pontosabb meghatározásához. /És most tekintsünk el attól, hogy ez kiindulópontja lehetne a látottakhoz képest magasabb szintű helyzet eléréséhez./ Mellérendelő történések, ad hoc megnyilvánulások követik egymást, ezek monológok formájában nyernek kifejezést, lényegében ugyanazon a szinten, síkban elhelyezkedő dimenziókban, elhanyagolható kölcsönhatással, pláne reflexióval. Mindezek következtében az egészet, a darab világában résztvevőket /akik tehát a pécsiek lennének/ áthatja valami érdesen jóleső tétovaság, ki beszél itt arról, hogy föl- vagy rá kéne ébredni, hogy valakit is meg vagy fölráznának valakik, valamik: itt az idő föl/ráébredni. 
S mindennek következtében juthatunk a felismeréshez, hogy a lényegében monologizáló szereplők /emberek/ közül lényegében senki sem tud semmit, vagy másképp megfogalmazva, itt végül is arról van szó, hogy életük nagyon sok, és nem lényegtelen kérdésében elragadó ártatlansággal bizonyulnak korlátoltnak. Hogy a darabban főleg fiatal emberekről van szó, s a következtetésben elmondottak — mindenféle bántó szándék nélkül - akár az életkori sajátosságok számlájára is írhatók? Ennek azonban egyáltalán nem biztos, hogy törvényszerűnek kell lennie, másrészt annál sajnálatosabb, hogy így van, ha így van - másrészt idősebbek is részt vesznek a történésekben. 
Egy azonban biztos: a darab írójától és rendezőjétől Kelemen Kristóftól nem tagadható meg az elismerés, hogy „valódi dokumentumok” alapján, ha nem is kimerítően, de friss szemmel és lelkiismerettel igyekezett helyzetjelentést adni egy város állapotáról, persze „nem a tudományosság igényével, hanem a téma költőiségét megragadva.” 
Ez a - groteszk - költőiség mindvégig jelen volt a színpadon, vagy egymás köntösében, mondjuk egy jó kis zumbázás során, az egyébként tálcán kínálkozó iróniával, különösképpen a zene, és a zene által sugallt modulációk következtében. Az iróniából akár több is elképzelhető lett volna, s ez nem kis részben nem az előadás ritmusának, hanem erősebb lüktetésének lehetne a következménye, mint ahogy egy kis idekívánkozó jóindulatú cinizmus /önreflexió/ akár, végtére is az ábrázolt világ mikéntjétől nem is olyan messze áll a „viseld el és mondj le” akár aktuálisnak gondolható eszménye... 
A szereplők olykor némi szertelenséget leszámítva látható élvezettel keltették életre a pillanatok képeit és magatartásait, mint a precízen agyafúrt ingatlanközvetítőt /Farkas B. Szabina/, a gazdanapok méltán lelombozott bemondóját /Kecskés Alexisz/, ill. az agyafúrtan agyaló „ál-külföldit” /Cserdi Zsolt/ - de másokat is lehetne említeni. 
És már csak egy hiányzik: a föntebb jelzett, a legfelül lévő poszterről szólni. Aminek nem elhanyagolható szerepe van. Csak akkor tűnik el, ha valami nagyon fontos /reklám/képnek kell megjelennie a helyén, különben ez a poszter maga a nem akármilyen állandóság. Tengerpart, végtelen tenger tűnik fel rajta. A hullámtarajok szelíden pezsegve enyésznek el a fövenyen. A kék ég messzeségében fényes felhők lebegnek a meleg légtömegek párnáin. Közvetlenül a parton szél ölelte pálmafa sóhajt. Igen, ámen, ez az örök béke szigete. Jelen van, el nem múlóan, egészen az előadás végéig. Van ilyen.

 

- Káté 

  

 A régi  weboldal megtekintése

 

                                                                                                           .

Támogatóink:                                                                              Kapcsolatok:

Képtalálat a következőre: „emberi erőforrások minisztériuma”             Pécsi Nemzeti Színház