Kevesen tudják azt a színpadon, amit Czéh Dániel. Eszköztelenül, pusztán intellektuális gondolatmenetére építve létezik, mégsem unalmas. Lassan beszél, hogy kövessük a láthatatlan gondolat ívét, és közben ki tudja, hogyan, de színházat teremt a filozófiából. Szókratészt halálra ítélték, méghozzá igazságtalanul, mégis van bátorsága a lét legnagyobb kérdéseivel szórakoztatni minket, mert az igazságtalanságnak való behódolás számára nagyobb veszély, mint élete elvesztése. Egy korban, amikor a szélsőjobb újra hősöket szeretne látni a színpadon, íme egy ironikus hős: van humora, és egy cseppet sem látjuk ettől kevésbé hősiesnek.

Adott két filozófus: Szókratész és Göndör László. Vicceltem, Göndör László nem filozófus. Most mégis Czéh Dániel és Göndör László filozófiai előadásairól fogok írni (vagy mégsem?), bár lehetnek stand upok is, vagy amit akartok. (Úgy látszik, e két művész hatására az ember vicceskedni próbál, csak nekem messze kevésbé áll jól, mint nekik.) Pedig az Ugye vicces vagyok? a „tudományos ismeretterjesztés” és a „humorelmélet” komoly ígéreteivel indul, de ha mástól nem, az előtérben díszelgő, állvakargató Göndör-portrétól gyanút fogunk, hogy itt nevetni is lehet majd. És meghatódni? Utóbbi a Szókratész védőbeszédéről talán egyértelműbben állítható. De túl a filozófián, épp ez a sajátos mix rokonítja kettejüket, a performert és a színészt, a budapesti előadást meg a pécsit, a performanszot és a színházat: az irónia és a pátosz valamiféle szokatlan, annál izgalmasabb keveréke. És akad még egy közös pont: Laboda Kornél.

Ez az ironikus-patetikus-poétikus koktél Göndör László anyanyelve. Máig sajnálom, hogy a Katona Évával jegyzett Nagymamával álmodtam című előadásáról nem írtam egy teljes hasábot az ÉS-be, mert ahogy telik-múlik az idő, egyre határozottabban érzem, számomra ez olyan színház volt, amiből kevés adódik az életben. Ennek nyilván személyes okai is vannak, egynémely szociológiai hasonlóság Göndör Lászlóval, akivel egyidősek vagyunk, és zsidók. De mielőtt náci értelmezést adnék a személyiségemre, Göndör ennél alighanem univerzálisabb húrokat penget.

Az Ugye vicces vagyok? Göndör második one-man-show-ja, amit Saul Kemack és Laboda Kornél társszerzőségével mutat be, és a Trafóban mindig meglepetésvendég követi – amikor én láttam, éppen a kiváló Fekete Ádámmal egészült ki a TÁP színházas hangulat. Tétje: hogyan lehet továbblépni a Nagymama nemzetközi sikere után. És az első, ami szimpatikussá teszi, hogy nagyon más, mint a Nagymama. Itt nincs holokauszt, sem beazonosítható szereplők Göndör családjából, de az is tény, hogy egyértelműbben a humor felé billenünk, mint a szintén szellemes, de egyúttal lírai Nagymamában. Én legalábbis rengeteget nevettem, miközben nem vagyok meggyőződve arról, hogy ma Magyarországon ez a fajta humor a Trafó klubnál nagyobb közönség számára élvezhető. Hogy ez belterjessé vagy kísérletivé teszi az előadást, nézőpont kérdése, de biztos, hogy kockázatos felvetés a „mivel lehet ma viccelni Kelet-Európán innen, Nyugat-Európán túl”. És hogy meg tudja-e bármely elmélet magyarázni: kinek-hol-mitől vicces valami? Göndör László egyszerre játszik a sértett, antipíszi állásponttal és azonosul látszólag a menő nyugati professzorral, Dr. Peter McGraw-val, amikor annak pszicho-marketing TEDx felütését újrajátszva mesterien kifigurázza és ezzel hatástalanítja a humor jól hangzó elméletét. Göndör előadásában vicces, aminek az elmélet szerint nem kellene viccesnek lennie, és az is vicces, hogy mennyire nem vicces az, ami viszont tökéletesen megfelel az elméletnek. Nincs más hátra, mint a bekezdés hátralevő részében előrukkolni egy frappáns TEDx elmélettel arról, hogy akkor mégis mitől olyan vicces az Ugye vicces vagyok? Erre sajnos nem tudok válaszolni. Talán nem történik több, mint annak az egyébként régi tudásnak a felszabadító megtapasztalása, hogy az ember humorérzéke és világnézete különböző vágányokon fut. Olyasmit is találhatunk viccesnek, amiről egyébként nem gondoljuk, hogy az. És ettől még nem leszünk rossz emberek.

Egyébként az Ugye vicces vagyok? talán leginkább úgynevezett lecture performance, amit még lefordítani is nehéz, hiszen magyarul annyit tesz, „előadás előadás”. De sokáig, tartsuk bár viccesnek, vagy sem, nem tűnik többnek, mint egy TEDx „lekcsör” paródiája. Aztán az egyszerű világmagyarázatok karikaturistája hangfekvést vált, és azon kapjuk magunkat, hogy Göndör László ott áll előttünk művéresen, egy szál pelenkában, és zokog, mert szeretné, hogy szeressék és nevessünk rajta. Többé nem akar megfelelni senkinek (az előadásban feltűnő sematikus anyafigurának például, vagy a híres-neves McGraw professzornak), igaz, hogy a közönségnek mégis. Bár (ellentétben a Nagymamával) Göndör exhibicionizmusa miatt e sérülékenység most nem igazán érvényesül, a véres, pelenkás performer mégis van annyira kínos látvány, hogy második önálló estjének is valódi tétet adjon – még ha ez a tét végül ígéret marad is.

A pécsi one-man-show-ban mindkét minőség megjelenik: az iróniával kevert pátosz már akkor adott, amikor Czéh Dániel zoknipapucsban lefekszik előttünk a Janus színpadára. Nem kosztümben van tehát, hanem mai szerelésben, és megjelenéséből árad, hogy őt aztán tényleg nem érdekli, mit gondolunk róla. Ez nem az öreg Szókratész. Nem is a veretes szöveget mondja, erről Laboda Kornél gondoskodhatott. Platón mégis végig velünk van. Czéh Dániel filozófusán látszik, hogy intelligens (ami a színészi munkát illeti, szerintem bizonyos intelligenciaszint alatt nem lehetne eljátszani bizonyos intelligenciaszint fölötti szereplőt), de kicsit le is nézi a többieket. A Laboda átiratában magát ironikusan „köztársasági bögölykereszttel” kitüntetni vágyó filozófus állítólag azzal gyűjtött haragosokat, hogy mindenkit felvilágosított: ostobább nála. Szóval Szókratész még mai szemmel sem egyértelműen rokonszenves, megkockáztatom, amellett hogy nem kérdés többé ragyogó intellektusa, de mondhatnánk akár nagyképűnek, határátlépőnek és feljogosítottság-tudattal rendelkezőnek is. Szerencsére nem kell választanunk, egyik vagy másik: ellenszenves-e, vagy vonzó.

Kevesen tudják azt a színpadon, amit Czéh Dániel. Eszköztelenül, pusztán intellektuális gondolatmenetére építve létezik, mégsem unalmas. Lassan beszél, hogy kövessük a láthatatlan gondolat ívét, és közben ki tudja, hogyan, de színházat teremt a filozófiából. Szókratészt halálra ítélték, méghozzá igazságtalanul, mégis van bátorsága a lét legnagyobb kérdéseivel szórakoztatni minket, mert az igazságtalanságnak való behódolás számára nagyobb veszély, mint élete elvesztése. Egy korban, amikor a szélsőjobb újra hősöket szeretne látni a színpadon, íme egy ironikus hős: van humora, és egy cseppet sem látjuk ettől kevésbé hősiesnek. Göndör László pelenkásan vetkőzött ki magából és szolgált mezítelen vallomással. Itt pedig egy szolidabban provokatív, zoknipapucsos, írásvetítőjén kozmikus képeket festő férfi. És a rendezőnek, Laboda Kornélnak van bátorsága őt 2025-ben kiküldeni egy világító ajtón át a színpadi füstbe (a más tekintetben kissé fapados látvány: Jankó Mátyás). Tízből kilencszer ez ordító giccs lenne, itt nem az. Az irónia hiteles pátosszal párosul. A pátosz visszavétetik a jobboldaltól. Czéh Dániel hatalmasat játszik – ha tavaly látom, nálam övé a legjobb férfialakítás a Színikritikusok Díján. Van bátorsága ennyire keveset tenni. És kiderül, hogy a pátoszhoz nem kell se kard, se dübörgő zene, se monumentalitás. Néha elég, ha valaki leborotválja a fejét, és kiissza a három az egyben kávémérget. Ilyen hétköznapi a pátosz. Ettől mégse kevésbé szívszorító.

Az eredeti cikk az alábbi linken olvasható:

https://www.es.hu/cikk/2025-06-13/herczog-noemi/filozofusok.html?fbclid=IwY2xjawNdleRleHRuA2FlbQIxMABicmlkETF1eUo1cHU0YXBqcGlqOTY3AR4ekhrj6vhyhGMo0obyOnn5tGlRNIzr67iqzNuqcB8_99rDMBSgSD6tqbTFvQ_aem_xKH7syoWtBOrB7RS2Jbdmg

MŰBÍRÁLAT - SZÍNHÁZ - LXIX. évfolyam, 24. szám, 2025. június 13.