Varsányi Péter 2017-ben végzett a SZFE színházrendező szak bábrendező szakirányán, eddig többnyire báb- és gyerekelőadásokat rendezett. A JESZ legújabb bemutatójára készülve (A vak király, december 2.) arról kérdeztem, hogy miben lesz ez más, mint az eddigi munkái, és egyáltalán miben lesz új minden más színpadi műfajhoz képest. -Radnai Éva interjúja

-        Először rendezel a JESZ-ben, ezért óhatatlan az az első kérdésem, hogy kerültél hozzánk?

-       Harmadéves voltam az egyetemen, mikor Tóth András felhívott, és megkérdezte, vállalnám-e egy Molière darab rendezését. Vonzott a feladat, jót is tett volna akkor, ha új légkörben, a saját lábamon állva kipróbálhatom magam, de a tanulmányaim mellett ez nem fért bele. Valószínűleg ez a be-nem-teljesedettség is hajtott, amikor évekkel később felhívtam Andrást. Négy előadástervet ajánlottam, olyanokat, amelyek a kőszínházi struktúrában nem valósulhatnának meg. A JESZ vezetése végül ezek közül is a legkísérletibb előadást választotta.

-      Milyennek látod a Janus Egyetemi Színházat?

-       Kevés igazi színházi műhely van az országban, amely a fiatal értelmiségiek bázisaként szolgál. A JESZ évtizedek óta ilyen. Se nem kapitalizálódott, se nem öregedett. Beckett, Hamletgép, Handke, Buster Keaton sétája – ritka magas intellektuális nívó van itt, és szabadabb légkör, mint a kőszínházakban. Hogy tavaly megkerestem Andrást, abban szerepet játszott Tárnoki Márk Az arab éjszaka rendezése is. Nagy hatással volt rám.

-       Ezek szerint már ismerted valamennyire a társulatot is.

-       Csak valamennyire. De nem akartam vaktában belevágni a közös munkába, ezért augusztus végén tartottam egy tréninget a csapatnak. Erre már eleve azok jelentkeztek, akik éreztek magukban vágyat és affinitást, akik szerettek volna velem közösen létrehozni valamit. Ez nagyon jó kiindulási helyzet.

-       Kissé talányos a produkció alcíme: „népmesebeavató színház”. Elmondanád, mit takar ez a kifejezés?

-        Nem is baj, hogy talányos, hiszen minden népmese talány. A népmesebeavatóban – amely az Universität Mozarteumon folytatott doktori kutatásom témája is – a népmesekutatást, a népmeseterápiát és a beavató színház műfaját szeretném ötvözni. A beavató színház fogalma Ruszt Józseftől ered, az ő célja a kamaszok értő színháznézőkké nevelése volt. Később aztán sokan a nyomdokaiba léptek, így született Dinyés Dániel Operabeavatója, vagy Karsai György tanár úr – akitől sokat tanultam a műfajról – antik drámákba való beavató színházi sorozata. Mindkét esetben a maga szakterületén rendkívüli tudással rendelkező, és ezért hiteles ember segíti az értelmezést – a befogadást. A mi népmesebeavató előadásunkban ezzel szemben nincs egyetlen értelmező autoritás, megidézzük a hagyományos mesemondás demokratikus viszonyait. Azt is szeretnénk megmutatni, hogy nem csak egyféle interpretáció létezik. A vak király az első lépés, de bízom benne, hogy a népmesebeavató később önálló műfajjá válik.

-        Ahogy utánanéztem, a magyar irodalomban ennek az általad választott mesének ismerjük talán a legtöbb feldolgozását.  A legismertebb Gyergyai Albert széphistóriája a 16. századból: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. A történet népszerűsége évszázadokon át töretlen volt. Ennek alapján írta Vörösmarty a Csongor és Tündét, és Petőfi János vitézében is felismerhetjük a mese elemeit – hogy csak a legismertebb műveket említsük. A 19. században népszerű műfaj lett a „tündérjáték” is, így a mesének több színházi adaptációja is született. A világ nagy mesekincséből miért pont ezt a mesét választottad? Tudatos volt részedről, hogy ehhez a hagyományhoz csatlakozol? 

-        A vak király nagyon komplex, motívumokban gazdag, mégis tökéletesen kerek rendszer. Amikor először olvastam, úgy éreztem, ez a történet időutazás; a király és a három fia valójában egyetlen ember életútjának leképezése. Egzisztencialista történet, amely azt a kérdést feszegeti, hogyan kell élnünk, hogy halálunk előtt ne boldogtalanul, megbánásokkal telve tekintsünk vissza az életünkre. A választás oka személyes, de azt hiszem, ez a kérdés kortól függetlenül sokakat foglalkoztat.

-        A vak király című mese Arany László gyűjteményében szerepel, de sokféle változatban létezik, amelyben vak király nem is szerepel, ellentétben más, jellemzőbbnek tűnő motívumokkal. Miért ezt a változatot és ezt a címet választottad?

-        A társulattal való közös munka első két hetében együtt ismerkedtünk a mese tucatnyi változatával, és nagy hatással volt ránk David Lowery friss A Zöld Lovag (The Green Knight) filmje is. Lowery megerősített minket abban a hitben, hogy lehet egy ilyen régi történetet egyszerre archaizáló és kortárs módon megszólaltatni. Valóban, a mese egyes változataiban a király nem is vak, hanem egyik szeme sír, a másik nevet. A vakság ennél sötétebbnek tűnik, és a címadással a történet sötét tónusát szerettem volna érzékeltetni. Már csak azért is, mert annyi prekoncepció és rossz konvenció tapad a tündérmesékhez – ez nem gyerekszobákba való, egyszerű történet; mitikus, biblikus erők mozognak benne. Olvasásakor József, Izsák, vagy Shakespeare Lear királya juthat eszünkbe.

-       Az árulás, a kivetettség, a vakság, valóban a „pokol feneke”, de a meseváltozatokat olvasva számomra az volt a legfőbb üzenet, hogy mindig van új esély, és a gondviselés – a segítők képében nagyon is jelen van. Nem hagyják magukra a főhőst, hanem türelemmel tanítgatják, amíg meg nem tanulja leckét.

-       Igen, ebben a mesében az is benne van, hogy lehet hibázni. És másképp, mint a legtöbb tündérmesében, mert itt a harmadik, legkisebb fiú nagyon sokszor elbotlik. Ezért is drámai anyag ez a történet – sokkal könnyebb egy esendő emberrel azonosulni, mint azzal, aki soha, semmilyen mérce szerint nem hibázik.

-        Az is fontos momentum, hogy férfi hős(ök)nek kell bejárni az utat, és leküzdeni az akadályokat. Ez egy férfi-történet?

-        Nem, ez univerzális történet! Ebben a társulat női tagjai megerősítettek. A stációkon minden ember végigmegy, nemtől függetlenül. Az út végigjárásának konkrét módjában pedig nem férfi-női, hanem egyéni különbségek vannak. A mese bukovinai változatában egyébként egy nővér és két fivér szerepel, szlovák változatát, a Popolvárt pedig a férfi Hamupipőkeként emlegetik. Ugyanebben a változatban nagyon megfogott Sipsindilona alakja, aki egy férfiaktól független, harcos, modern nő. Sipsindilona fogadót nyit, és még tinderezik is: a mese szerint „tulajdon arcmását” felakasztja a fogadó fürdőjében, és kihallgatja, mit mondanak rá a férfivendégek.

-        Mesélj kicsit a társulattal való munkáról!

-        Tehetséges és elszánt csapattal dolgozom. A mesék elsőre nehezen megközelíthető világa iránt is kezdettől fogva nyitottak és fogékonyak voltak. Ez nélkülözhetetlen, hiszen az előadás során nem csak színészekként, hanem Beavatókként is a nézők elé fognak állni. Úgyhogy a próbafolyamat során foglalkoztunk meseelemzéssel, tündérmese szakirodalommal, magával a mesemondással. Majd irányított improvizációs módszerrel dolgoztunk, és az improvizációik alapján írtam a szövegkönyvet. Azt hiszem, valódi alkotótársakká váltunk, kölcsönösen segítjük egymást a holtpontokból való továbblendülésben. Amikor próbálunk, „eszembe se jutok”. Felold a közösség és a közös ügy.

-        Most hol tartotok a próbafolyamatban?

-        Túl vagyunk az első összpróbán. Ez általában nehéz pillanat, ilyenkor azzal szoktam szembesülni, hogy ami részleteiben működött, most nem elég. Itt viszont biztató a helyzet, de unatkozni nem lesz időnk. Épül a díszlet, készülnek a jelmezek és a kellékek. Molnár Anna markáns vizuális világot teremtett –ha elkészül az előadás látványvilága, nagy löketet adhat, de önálló akarattal bírva a játékstílust is befolyásolhatja. És hátra van még a „nyitások”, a beavatások kidolgozása. A zenékben szeretném valahogy visszatükrözni a mesék világának végtelen referenciahálóját, ezért elég eklektikus lesz a hangzás, klasszikusoktól mai elektronikus zenékig.

-         Több mesét is színre vittél az utóbbi időkben (A kis herceg, Hollókirály). Mennyiben más népmesével, mint szépirodalmi művel dolgozni?

-        Azokban az adaptációkban egyetlen érvényes utat kellett megtalálni, most viszont a mesevariánsok gazdagsága, a népmesebeavató műfaj jellege arra hív, hogy megtartsuk és felmutassuk ezt a motívumlabirintust. A mese által előhívott referenciák folyamatosan hatottak az alakuló szövegre, kíváncsi leszek a nézők asszociációira. És hát az említett két előadás elsősorban gyerekeknek, és csak másodsorban szólt felnőtteknek. A vak király viszont felnőtt előadás.

-        Bábrendezőként végeztél az SZFE-n és egy veled készült interjúban olvastam, hogy a bábszínház világát groteszk látásmódja miatt érzed magadhoz közelinek. Igaz, hogy újabban vannak törekvések, hogy a bábszínházat ne kizárólag gyerek műfajnak tekintsük, a köztudatban mégiscsak ez dominál. Hogyan egyeztethető össze a gyermeki és a groteszk látásmód?

-        Hogy a bábszínház gyerekműfaj, az ugyanolyan hamis konvenció, mint hogy a tündérmesék gyerekeknek szólnak. Persze, a kisgyerekek életkori sajátosságuk révén könnyebben azonosulnak egy-egy állatfigurával vagy bábbal, mint egy felnőtt, hús-vér emberi szereplővel. Ezért használják előszeretettel a bábokat gyerekelőadásokban. Ugyanakkor a bábszínház és a tündérmese értő olvasása olyan absztrakciós készségeket igényel, amihez a mai felnőtt társadalom nincs hozzászokva. Minden, még a filmipar is realisztikus, földhözragadt világképet plántál belénk, ahol minden az, aminek látszik. A mesékben ezzel szemben semmi nem az, aminek látszik. A hagyományos mese és a bábszínház hasonló trópusokkal, szimbólumokkal operál, mint a költészet.  Nem véletlen, hogy a Nyugatosok élénken érdeklődtek a bábszínház iránt. Felnőtteknek szóló bábszínház mindig is létezett – nagyjából ugyanolyan régóta, mint a felnőtteknek szóló mesélés.

-        Akkor tehát a népmesebeavató színházzal ahhoz a törekvéshez kapcsolódsz, ami Boldizsár Ildikó révén egyre inkább teret nyer: újra felfedezni a meséket és a mesemondást mint életvezetést segítő eszközt, melyet a közösség tajgai átadnak egymásnak. A doktori kutatásod témája is ez. Elég komolynak hangzik!

-        Igen, Boldizsár Ildikó neve megkerülhetetlen. Egy évig tanított minket az egyetemen, és azóta foglalkoztat, hogyan lehetne a tőle tanultakat átültetni a színházba. Így született a népmesebeavató gondolata, de úgy éreztem, ennek kidolgozásához sokat kell tanulnom, olvasnom és kísérleteznem, ezért vágtam neki a doktori kutatásnak.

-        Nemsokára tehát te fogod a pécsi színházi közönséget beavatni a népmesék világába.

-         Hát megpróbálom. A vak király lesz az első népmesebeavató előadás, és mint minden első, ez is kísérlet. A kihívás az, hogy szemben más beavató színházakkal, itt megpróbáljuk megteremteni és fenntartani azt a tudatállapotot, ami mesehallgatás közben létrejön. Ezt az állapotot úgy hívják, történethallgatási transz – egyfajta módosult tudatállapot, amelyben a hétköznapi létezéshez képest máshogy működik az agyunk, és mesei szimbólumok működésbe lépnek. Az is cél, hogy az előadás közben a nézőt ne zökkentsük ki ebből, ugyanakkor arra késztessük, hogy folyamatosan reflektáljon. Vagyis, egyszerre érezze és értelmezze, amit befogad. Szeretnénk megteremteni azt a közeget, ami régen a mesemondás sajátja volt, hogy a közönség bele is szólt, és javította, ha valamit nem érzett igaznak. Szóval szeretném demokratizálni a színházat, hogy a közönséggel néhány órára közösséggé váljunk.
2021. november 17.