Business hour
Our support available to help you 24 hours a day, seven days a week.
Monday-Friday: 9am to 5pm
Saturday: 10am to 2pm
Sunday: Closed
Monday-Friday: 9am to 5pm
Saturday: 10am to 2pm
Sunday: Closed
A színpad közepén egy papucsot viselő, kopasz, szakállas alak hever, talán éppen alszik. Lassan, kényelmesen tér magához, először fektében vesz bennünket szemügyre, fejjel lefelé lát minket. Mint Örkénynél az a bizonyos groteszk nézőpont, kifordított világ, más perspektíva. A Laboda Kornél szövegváltozatával és rendezésében színpadra került Szókratész védőbeszédéhez és benne Czéh Dánielhez nagyon is illik ez a perspektíva. Az előadás pedig jól belepasszol a Janus Egyetemi Színház újnak tűnő koncepciójába, ahol — nem tudni, hogy szándékosan vagy véletlenül alakul-e így — egyre több a fiatal alkotó, a friss téma és az újszerűbb, kreatívabb színházi nyelv.
Bár Szókratész halálának története és Platón szövege is viszonylag ismert, mégis megnyugtatóan ki lehet mondani, hogy az alkotók képesek voltak egy mai bölcselkedőt létrehozni, akinek célközönsége nem az őt vádoló athéni férfiak, hanem mi, 21. századi polgárok, akik mintha mostanra beletespedtünk volna a komfortos kényelembe és a gondolattalanságba.
Szóval a földön fekvő alak Szókratész, aki, miután kinyitja a szemét, gyorsan üdvözli perének szemtanúit, majd belekezd a mondandójába, amiről a végén kiderül, hogy nem is annyira az önvédelemről szól, mint inkább vádbeszéd. Nem dühös vagy indulatos, de azért nyomasztó és igaz, amit mond. Ahogy arra ironikus utalás is történik, az eredeti szöveg jócskán átalakult és más szövegekkel keveredik. Laboda Kornél kilúgozta belőle a magasröptű filozófiai retorikát, hogy leegyszerűsítve, de annál közérthetőbben és ütősebben kapjuk meg a lényegi mondanivalót igazságról, erkölcsi kötelességről és az egyéni, közösségi felelősségről. Ez a Szókratész nem igazán görög filosz, hanem néha buddhista szerzetes, máskor filozófia diplomás kertvárosi homeless, akinek a szájából manapság talán még hitelesebben hangzik a nemtudás bizonyossága vagy az ellene fordult képmutatók csöndes lesajnálása. A mi nyelvünkön beszél, ezért ismerősebb. És menőbb is.
Czéh Dániel Szókratésze egy ideális világban igazából bármelyikünk lehetne. Elvhű állampolgár, aki önként részt vesz a közösség életében, és nem vár érte cserébe semmit, csak hogy tehesse a dolgát. Ő a felelősségteljes vezető, akit a tudása, a bölcsessége és az odafigyelése tesz azzá, de közben nem akar mások fölött állni. Lehetne a központi diktátumokkal nem törődő, értékelvű tanár vagy értelmiségi, vagy a bátor, de szerény közéleti aktivista, aki nem szerepelni akar, hanem cselekedni. Itt a 21. századi Magyarországon ez a Szókratész az a hétköznapi ember, akit végül nem a bürök, hanem a rossz minőségű kávé és a nép közönye gyilkol meg lassan, kíméletlenül, és sajnos valószínűleg észrevétlenül is.
Az előadás három pilléren áll stabilan: a szövegen, a színészi játékon és Jankó Mátyás látványvilágán. Az előbbi a megfelelően pozícionált fontos kijelentéseivel nagyon jól és közérthetően teszi le a hangsúlyokat. Nem tehetjük meg, hogy nem a helyes életet választjuk, hiszen bármikor ránk eshet egy gerenda egy éppen aktuális beruházáshoz tartozó építkezésről. Nem tehetjük meg továbbá, hogy nem kérjük számon az igazságot, hogy nem hallgatunk a daimónunkra, hogy nem felelünk azoknak, akik kérdeznek bennünket. Ha ezeket elsunnyogjuk, akkor „Isten böglye” (azaz a hang, a mi belső Szókratészünk) örökre a nyomunkban lesz. „A gyerekeiteket nem tudjátok elhallgattatni” – viszi be a végső ütést a lelkiismeretünknek a halálos méreg utolsó csöppjét kihörpintve a mester, aki nem is akart mester lenni.
Czéh Dániel az előadás nyolcvan percében végig képes fenntartani a figyelmet, közönséget bevonó kommunikációja spontán, közvetlen, ezt olykor kicsit túl is „lazázza”. Más pillanatokban viszont zen mesterként kavargatja hosszan és higgadtan kávéját, és kopaszra borotválja a fejét, hogy felkészüljön az igazság pillanatára, és így nézzen szembe a halállal. Megint más pillanatokban viszont (és milyen jó, hogy ezekből van a legtöbb) tárgyilagosan, mégis erőteljesen vezeti elő a mondanivalóját, érvel, gondolkodik és gondolkodtat, kíméletlenül kritizál úgy, hogy az embert tényleg mardosni kezdi a bűntudat. (Persze szinte estélytelen, hogy ebben a színházban felbukkanjanak azok is, akikre az ilyesmi tényleg ráférne, a vádló „athéni férfiak” valahol máshol ütik el az időt.)
Czéh szerencsére nem akar Haumann Pétert vagy Jordán Tamást játszani, Laboda tényleg remek szöveget ad a kezébe ahhoz, hogy úgy legyen önmaga, hogy közben valami hiteleset és érvényeset tesz le a pódiumra. Ehhez pedig hozzátartozik az is, ahogy diasorokkal illusztrálja nekünk az életét, vagy ahogy a legalkalmasabb pillanatokban megszólal Gerlei Dávid zenéje. Így áll össze ez az egyedi atmoszférájú előadás.
A hosszas lecke után a beszéd utolsó percei a lélekről szólnak. Nem csak szigorúan filozofikus értelemben („a lélek szárnyasfogata fölfelé indul”), hanem annak a sokszínű, bonyolult szépséget felmutatva. A halállal máshová költöző lélek lírai bemutatása Szókratész búcsúgesztusa. És miközben az írásvetítővel vászonra festett képen színek és formák kavarognak előttünk, a mester elsétál a semmibe. Mi meg ott maradunk a bűntudatunkkal.