Ugrás a tartalomra
Szávai József írása
 
Az van, hogy minden van. Minden, mit valaha megírtak, érvényes a mára. Szophoklész biztos érvényes.
Eljött újra a tragédiák kora, megyünk befelé, a szín egyre sötétebb. A pusztulás képei, pusztaország, a játszma vége. De előbb még bolondozunk kicsit, ezt úgy hívjuk, élet.
Ha antik tragédiát akarok játszani, ma már játszani kell, hiszen játék minden. A veretes szöveg, a míves cselekmény, a hősök, az istenek: ez mai fülnek érthetetlen. Elmondom hát a saját szavaimmal, saját gesztusaimmal, amikben semmi heroikus nincsen, ahogy a magára hagyott emberben sincsen semmi hősies. Játszom, ahogy a gyermek játszik játékaival, ez hihető és hiteles, mert távolságot tart. Szédítő a kétezer év szakadéka, és még megdöbbentőbb, hogy mai önmagunk ott kuporog az alján.
A megsebzett és magára hagyott ember.
Halljuk a tragédia szavait, érezzük a mindent lebíró szenvedély erejét. Hősöket látni vágyunk, de a színen csak egy piszkos utca szeglete/szigete, hajónk csak egy felfújt gumicsónak, és teljes vértezetben nem Zeusz fejéből pattannak elő társaink, hanem a kukákból. Ez a valóság, minek szépíteni, ugye, Beckett mester?
Szépen beszélnek színészeink. Mondják ezeket a hosszú, zenélő, zengzetes mondatokat, fellobbannak, ha a cselekmény kívánja, elbuknak az ármánytól, és reményt adnak, hogy végül is az ember jó.
A színjáték vége felé elfogynak a szavak. Csak a zene marad, az őrjöngés, a vörös fények egy véres korból, felmagasztalása Philoktétésznek, aki már sosem látja meg újra Hellaszt.
A legvégén az igazi magány. Mindent elvettek már tőlünk, csak ez a piszkos takaró maradt, a tévé, ami néha működik, néha nem, és most kiderül, hogy már ajándékunk is értelmetlen.
Itt maradunk örökké a szigeten.
 
Szávai József
Pécs, 2020. 02. 03.
 
2020. február 5.