Szép Ernő Lila akác című szövegének prózaváltozata (Egy fővárosi fiatalember regénye) 1919-ben jelent meg, ezt követte a színmű („szerelmes história öt képben”) 1921-ben. A történet az első világháború előtti Budapest fiatalságának első látásra gondtalannak tűnő, ám közelebbről vizsgálva melankolikusan vágyakozó és nehézségekkel, kudarcokkal teli életét mutatja be. Szép Ernő figurái a századelő nagy szavakkal és pózokkal teli, szentimentális világában a nagy ígéretek és a kis kudarcok között keresik a boldogságot, és ez a helyzetkép egészen apró módosításokkal jól illik a mai magyar valóságra is, hiszen az érzelmek, a boldogság agyonhajszolása közbeni kiégettség és szomorúság a Z-generáció sajátja is. Ezt ismerte fel Bagossy Júlia rendező is, akinek sikerült Szép Ernő darabjából egy igen aktuális (és igazából nagyon szomorú) változatot megalkotnia.

A „maiság” első akadálya természetesen az a századeleji nyelvi regiszter, amely még modorosabbá teszi a darab amúgy is pozőr nyelvezetét és karaktereit. Vass Szandi dramaturg azonban nagyon ügyesen kezeli ezt a helyzetet: bár Csacsinszky Pali, Tóth Manci, Majmóczy és a többiek megszólalásai kellően modorosak maradnak, a nyelvezetbe bele-beleszövődnek a mai szófordulatok is, sőt, ezek miatt az eredeti nyelv is aktuálisnak hat. Így lesz a szakaszjegyből vonaljegy, a bankfiúból okmányirodás, a gyárosokból legénybúcsús fizető vendégek, a körhintából bicikli, a kaszinóból éjszakai bár – Moszkva viszont marad Moszkva. A megoldás (főleg az első részben) nagyon jól működik, mert nem parodizálja az eredeti szöveget, hanem közelebb hozza a mai néző füléhez. A dramaturgia nemcsak a szöveggel és az aktualizálással bánik ügyesen, hanem a tömörítéssel is: a darab így lesz hétszereplős.

Kecskés Alexisz Csacsinszky Palija épp megfelelő arányban irritáló, sajnálatra méltó és szerethető. Neki jut a legtöbb az édelgésből és a szenvelgésből is, a görcsössége nemcsak komikus, hanem hiteles és átélhető, a szomorúsága, a vágyakozása szinte már valódi. A legjobbak pedig azok a pillanatok (például a nem-szerelmi vallomás Mancinak a negyedik képben), amikor mintha önmagát se venné komolyan, vagyis mintha saját magát is megmosolyogná a melodramatikus manírok miatt. Ezek az apró, talán ösztönös, talán nagyon is tudatos színészi megoldások igazolják azt, amit már ideje volt leírni: Kecskés Alexisz a korosztályának egyik leginkább figyelemre méltó (pécsi) színésze. Értelmezésében Csacsinszky szorongó, kéztördelő figura, sokszor egzisztenciális kérdéseken is töprengő alak, aki miután elszalasztja a lehetőségeit, valóban esendővé válik, és éppen ettől lesz igazán hétköznapi ember.

Ambrus Virág Tóth Manciként bolondos és szemtelen, ugyanakkor vagány, energikus és öntudatos, aki nagyon is tudja, mit akar, és a megfelelő pillanatokban nem fél keményebben odaszólni. Mindeközben szeretetre vágyó és érzékeny is, és az utolsó pillanatig nagyon jól takargatja a nyomorúságát. Ugyanez igaz Somogyi Bianka szókimondó, harsány, nagyon jól eltalált Hédijére. Zakariás Máté Majmóczy szerepében irritálóan arrogáns a nagy gesztusaival, Nagy Henrik Bizonyosként a gazdag elit pökhendiségét testesíti meg. A feleségét, Bizonyosnét alakító Hollósi Orsolya hiteles és ismerősen mai gesztusokkal hozza a dúsgazdag, bárkit az ujja köré csavaró és kihasználó, lelketlen nagyasszonyt. Zsüzsü és Angelusz papa szerepében pedig György Zoltán Dávidot láthatjuk, aki, főleg az utóbbi szerepben, valahogy a darab kulcsfigurájává is válik. Egyrészt a sok mindent megélt, tapasztalt, illúziómentes perspektívával tekint az életre, másrészt az ő kiábrándult és mélyen lesújtó mondata zárja az előadást, ami sokkal katartikusabb, komorabb és erősebb, mintha még Pali bánatos búcsúszavait kellene tovább hallgatnunk. Mind a hét szereplő egyszerre működik karikatúraként és hús-vér emberként is, és ez a kettősség adja az előadás groteszk, sokszor szürreális hangulatát.

Ehhez szervesen hozzájárul az előadás talán legimpozánsabb eleme, a sokatmondó díszlet és a színes látványvilág. Molnár Anna belógatott lila szemeteszsákokból tervezte meg a ligetet, a kaszinó talán ciklámenszínű, a Svábhegy kék, az artistaügynökség jellegzetesen vörös. A plafonról csüngő zacskók olykor a mulatozás díszletei, máskor a – szinte József Attila-i – nyomorúságot idézik („Csüngsz az egen, mint kötelen / foszló perkál s az életen / a bú, óh éj!”). A kaszinó dekadens partijelenete után összehordott kék zsákokból áll össze a Svábhegy, és ekkorra már világos, hogy a szereplők szeméthalmokkal körülvéve élik az életüket. Ezek színesek ugyan, de az összkép cseppet sem vidám. A történet során végül az életek felhalmozódott hulladéka kerül ezekbe a reflektorok által megvilágított zsákokba. Azok a helyek, ahol szerelmeket remélnek, az elszalasztott lehetőségek lerakatainak bizonyulnak, az álmok végül a kukában végzik.

Ugyanilyen jelentésesek a jelmezek is: Manci fehér, lila, sárga, majd fekete ruhái, Majmóczy képmutatóan rózsaszín outfitje és idétlen napszemüvege, Bizonyos és Bizonyosné hamis fehér eleganciája, vagy az utolsó jelenet komor és vészjósló fekete-piros színösszeállítása sokatmondók. A színek a karakterek élethelyzetének változásait is jelzik, és mindig harmonizálnak a díszlettel is.

Összességében ez a Lila akác tehát nagyon is mai történet. Bagossy Júlia egyik nyilatkozata szerint a mű talán legfontosabb témája az elköteleződés dilemmája, de muszáj hozzátenni, hogy az örökölt sorsok determinációja legalább ennyire jelen van. A Bizonyos házaspár örökre az álságos, semmitmondó kapcsolatok ringlispíljében marad, Hédi Oroszországban sem találja meg a szerelmet. Manci sem tud kitörni a nyomorából, végül a felelős döntésnek tűnő moszkvai utat választja a boldogságot hozó, ám hosszú távon kilátástalannak látszó kapcsolat helyett, Pali pedig képtelen kilépni a naivitásából, illetve, mire ez megtörténne, már túl késő. Az előadás utolsó mondata sem kecsegtet sok reménnyel, mégis szinte katartikus, hiszen sajnos túlságosan igaz: „Elég sajnos, fiam, hogy emberek vagyunk. Elég sajnos.”

https://www.jelenkor.net/visszhang/4388/a-banat-szine-a-lila