A JESZ 25 éves jubileumi kötetében interjúk olvashatók a JESZ történetének jelentősebb alkotóvial, előadóival. Ebben rövidített verziója szerepel a Szilágyi Eszter Annával készül beszélgetésnek, melyet Tóth András Ernő készített 2020 júniuásban. Ezúttal a teljes szöveget közöljük. A portrét Szarka Zoltán készítette.
- A JESZ hőskorában rendeztél két kiemelkedő előadást, a Leonce és Léna-t illetve az Yvonne, burgundi hercegnő-t. Mi azóta is az „amikre igazán büszkék vagyunk” kategóriában őrizzük őket, Te, húsz év távlatából, hogyan emlékezel ezekre a produkciókra?
- A Leonce és Léna szerelemgyerek volt. Büchner! Életem első színházi rendezése, mese a szerelemről és a társadalmi elvárásokról, erős színészi jelenléttel, remek csapattal, minden poszton megfelelő emberrel. Igazából az előtte JESZ-es fiatalokkal, (és veled, András) – leforgatott, középiskolásoknak szánt „mentálhigiénés oktatófilmem”, a Jelenetek a szökésből indított a további munkára veletek, Köles Feri és Nagy Lili személyében testet öltött számomra egy mai Leonce és Léna. Emellett akkoriban láttam két LésL-t, amik fölbosszantottak. Ráadásul piszkált Léna szerepe, figurája, a büchneri redukció felmutatása és túlhajtása, vagy kifigurázása helyett – szerettem volna megtalálni az igazi Lénát, azt a túlérzékeny kamaszlányt, aki nem csak a kijelölt házasságot, de vele a felnőttek érdekek által vezérelt látszatéletét is merészen elutasítja. A Vonzások és választásokból megkapta Ottília levelét, hogy legyenek szavai is. Másrészt személyében – a szerelemmel találkozik, vagy inkább botlik, vagy csattan össze Leonce. A szerelem vak, és ha megkaptad, ellene nincs orvosság. Egy szabadtéri esküvő - gyanútlan padokkal a nézők számára, egy térben játszók és nézők, a terem négy sarkában és összeköttetésben ezek közt zajlott a játék, az Udvarmester (Vidéki Péter) mindig „pozícióváltásra” kérte a nézőket a játék követéséhez. Az előadás végén sátortető került a padok fölé – minden előre elrendeltetett. Fontosnak tartottam még Péter király – „apánk” személyének kivezetését a paródiából, mert tekinthetjük úgy is, mint a saját eszmerendszerébe és terminológiájába belemerevült humánértelmiségit – aki a sajátos társadalmi helyzet satujában vállalt csak politikai szerepet (ld. ’89-ben rendszerváltó értelmiségünk), Ács Norbi emlékezetes volt a szerepben. Ahogyan tündöklő volt Köles Feri, Nagy Lilian, szenvedélyes és tehetséges a testi-lelki jó barát, Valerió szerepében Domonyai Andris, a fiatalság összetartó csapatában Várnagy Kinga, szellemes és frivol Rosner Tina. De az összes játékos, Figli di Nettuno, nagyszerűek voltak, még ha egy zsűritagot véletlenségből orrba is vágtak egy bájosan kiajánlott naranccsal a szünetre… Most nevetünk, de akkoriban ez súlyosan rendezői fejemre lett olvasva, ahogy a kényelmetlen padok, a pozícióváltoztatás örökös forszírozása, és mindenekelőtt a tolakodó feminizmusom…, állítólag, bár nem is tudtam róla, leszámítva persze a szereplőm – Léna – igazságát.
(Jó, volt egy botrány is az Egyetemi Fesztiválon. Jól ment már az előadás, szerették, a szereplők kissé megmámorosodtak, így történhetett, hogy a fesztiválon a ragyogó napsütésből nem akaródzott lejönniük a próbaterembe. Persze az esti előadáson minden baki és technikai hiba beütött (idegen térben), amik eléggé szétzilálták a kondíciókat. Botrányosan játszottak, ezt a szünetben meg is mondtam nekik (csodálatosan jó lett a második felvonás, és a második előadás), de sajnos a nézőknek is mondtam, hogy elnézést kérek, ez most nem az, amit látniuk kéne… Azt hiszem ilyennek kéne lennie a színháznak mindig -  ilyen élőnek és közvetlennek, - mondom most, félig viccesen, hogy az esti formába beleférjen a hisztérikus állapot, a hullámzó forma, de a rendezői utánkövetés is, annyi minden más pillanatnyi rezgés és változás mellett, hát igen, ezt a megnyilvánulásomat aztán mindenki zokon vette, persze a színészek is, akik pedig pontosan tudták, hogy az a másfél óra hiányzott a magabiztossághoz, amit a próba kihagyásával töltöttek…)
Nem voltam alkalmas, taszított a guru, anyuka, nagy manipulátor szerepköre, amit szívesen testáltak volna rám (legalább 1 0évvel idősebb voltam náluk, gyakorló anya…), én viszont a nyers és közvetlen viszonyban hiszek a munkában, (csereszabatosan persze, nem rendezői kiváltságként), és Gombrowiczal értek egyet – ’ne tőlem tanuljanak, hanem rajtam’.
/A Nagy Manipulátor különben mindig rejteget valamit, Óz, a nagy varázsló, - jobban érdekli a magáról kialakított kép, a dicsőséges szerep, mint a produkció igazságtartalma/
Az Yvonne Liliről ugrott be, el tudtam képzelni, hogy őrajta áteresztve Yvonne banális tragédiája nem ragad le ugyanakkor a groteszk paródiában, azt akartam, hogy ne csak bizarr, hanem átélhető legyen a szerepe és sorsa. A Leonce és Léna azért még az itáliai álom (bár nálam nem is jutottak el odáig a fiatalok), az Yvonne, a burgundi hercegnő viszont az, mikor már belefőznek a levesbe. Itt a tiltakozás abszurd formái a torz társadalomban könnyen követhetővé válnak, ki is merül a Herceg ellenállása bizonyosfajta polgárpukkasztásban, holott Yvonne szembesíti a másik oldal, a valódi emberek, a megalázottak- és megszomorítottak valóságával, egy pillanatra meginog, de aztán Fülöp is belecuppan a gyilkos falba, masszába, és közös erővel eltakarítják ezt a kilógó lólábat, emlékeztető kellemetlenséget. Yvonne-t persze lehet katatonnak, retardáltnak, simán visszataszítónak játszatni, bizarr és kapcsolat-képtelen figurája tökéletes bábként kiegészíti a herceg terror-cselekményeit, gusztustalan és bosszantó, sokkoló áldozat, viktimológiai kincsesbánya. Ugyanakkor Yvonne összesen kétszer szólal meg a darabban, de akkor tökéletesen adekvát, amit mond, és bölcs. Innen szemléltem én a figurát. Tökéletesen nyomorultnak és idiótának tűnhetsz az abszurd, önimádó, túlhatalmon lévő elit szemében, akkor is, ha nem vagy az. A nézőpontok különbözősége egyszerűen mindent eldönt. És ennyi. Fülöp pedig nem képes kilépni, átlépni a másik oldalra, vagy odahagyva bűnös és gusztustalan kiváltságait, felmászni a különleges kilátóba, az egyéni nézőpont színhelyére.
Úgy gondoltam, egy egyetemi színházban elsősorban két irányban érdemes haladni, készítsenek ők maguk sajátélményű előadásokat, illetve rendezzünk velük-nekik olyan klasszikusokat, amelyek a fiatal felnőtt lét problematikáival foglalkoznak általában társadalmi beágyazottságban.
Lenyűgöző volt Lili mint Yvonne, és nagyszerűt játszott Bajomi Gyuri, Domonyai Andris, Tóth András, Vidéki Peti, és a többiek. Izgalmas próbaidőszak volt (azzal együtt, hogy épp választások évében jártunk, politizáltunk, veszekedtünk), de érdekes módon semmiben nem vetette vissza a munkát.
Az Yvonne végén, azt szerettem volna, ha a gyilkosság maga, és a vég is, már-már elviselhetetlenül hosszúra nyúljon. Hogy átérezzük a képtelenségét, és az ölés – öletés –voltaképpeni drasztikumát, de nem egy akcióban. Élt bennem egy kép, de valami nem működött. Ketyegett az óra, de tudtam, hogy csak akkor, ott, helyben lehet megoldani. Nem tudom mennyi idő volt, 20 perc, fél óra, amikor kb. 30 embernek ott kellett beöltözve várakoznia, hogy megszülessen az adekvát megoldás, de végül megszületett. Köszönet érte. 
- Rendkívül sokoldalú művész vagy, költő és drámaíró, filmes és színházi rendező, de játszottál és terveztél jelmezt, díszletet is. Van-e sorrended? Igazából melyikben szerettél volna és melyikben volt, van lehetőséged a szakmai kiteljesedésre? Akartál igazából színházi rendező lenni?
Az ún. „sokoldalúság”, bár ma roppant divatos, kelendő árucikk, könnyen a felszínesség, a könnyen járható, a könnyebb út felé terel. Valójában elég nehéz teher, hiszen, ha egy valamiben vagy tehetséges, egy dolog érdekel, abban gyorsabban jutsz előre, tanulsz és kapcsolódsz, begyakorlod magad, önazonos leszel a szereppel, a szakmával. Szakmai közegekben szocializálódsz, megismersz, megismernek. A kalandozás viszont nem jelöli ki a szerepkörödet, hidalgó vagy, komolytalan, bizonytalan határátlépő, ismeretlen ingoványon. Egyik céh, szakmai közösség sem fogad magába. Bizonyos értelemben szándékaimon kívül estek a választásaim, arra folytam, mint folyó, amerre fogadó medret találtam.
A „szakmai kiteljesedés” belső útját ismerem, szeretek néhány dolgot, amiket megcsináltam, amik megtörténtek velem, és szeretem, ahol tartok. Rendezni úgy gondolom többet fogok megint a közeljövőben (saját darabot), és vannak, elsősorban szerelmes kisfilm-terveim, (bizonyos enigmatikus filmek lennének ezek, terjedelmükben korlátozottak, más tekintetben eléggé elmélyült tevékenységgel hozandók létre), amiket halálom előtt szeretnék megcsinálni. És van egy nagyjátékfilm-tervem, voltaképpen egy sci-fi. Versek is gyűlnek, de amit mostanában a legintenzívebben csinálok – „drámai diskurzusokat írok”.
Ez eléggé lefedi sok irányú késztetéseimet, ha muszáj lenne kijelenteni valamit foglalkozásszerűen – drámaírónak mondanám magam.
Egy területet nem említettél, pedig hosszú évekig nagy energiákkal és megelégedéssel műveltem – a tanítás és előadások létrehozása, illetve szabad, kreatív játék gyerekekkel és fiatalokkal! Ezt, ha időm engedné, mindenképp folytatni szeretném, lehet, hogy öreg koromban, ahogy Hessénél az Üveggyöngyjátékban – a legkisebbeket tanítják a legtapasztaltabbak…
(Másrészt - Mit mondhatok egy jéghegy terjedelmesebb, láthatatlan tartományáról a víz alatt? Nem csak a létrejött, de az árnyékban maradt objektivációkat is tartalmazza, túl az elrettentő mennyiségű gyűjtésen-tanulmányon-gyűjteményen, nagy mennyiségű félig-kigondolt tervet és projektet is vonszol magával, - film- és színházi tervekről lévén szó, eléggé plasztikusan előrehaladott stációkban, elvetélve… Nem kellemes látvány finoman szólva.)
Hogy szerettem volna-e színházi rendező lenni?
Nem, filmrendező akartam lenni, de színházrendező is lettem, ha kérdésed arra vonatkozik, hogy „kiteljesedtem-e ebben” – hát nyilván nem, ha így rákérdezel, elsősorban azért nem, mert a 2000-es évek elején kb. egy kezünkön meg lehetett számolni, hány női rendező kapott lehetőséget kőszínházban, másrészt, mivel a férjem is utazó rendező, én vállaltam a két lányunk stabil hátországát, (amennyire egy szenzitív személyiség biztonságot tud adni) - igazából nem szerettem volna kitűnni, néhány hétre sem, az életükből. Ez az én puttonyom. Már felnőttek, lassan önálló életet kezdenek, én is önálló életet kezdhetek…, (nevetés), de lassan végre intenzíven dolgozhatok.
- Saját társulatot is alapítottál és vezettél is néhány évig. Az Árnyékszínháznál egy önálló struktúra vagy egy kizárólagos, csak rátok jellemző mondanivaló állt  a középpontban?
- Az ÁRNYÉKSZÍNHÁZ név választása a saját csapatomnak, nem volt véletlen. Sok jelentése, tágas értelmezési horizontja van. De mindenekelőtt ellenállásban alakult, az akkori kőszínházzal szemben, az árnyékkormány mintájára.
Az ÁRNYÉKSZÍNHÁZ egy létesülő előadással vette kezdetét. Egy kortárs dán darab (Line Knutzon : Közeleg az idő) hazai bemutatóját terveztem, és egy olyan szuper csapat állt fel hozzá, hogy „megalakultunk” társulatként. Nyilván mindkettő motiválta a létrejöttét. Pécsett, a városi színházi „szcénában” már kevés volt a fóka, nem volt hova integrálódnom, másrészt, igen, egyre inkább feszített a más, a kísérletező, gyakran performansz-jellegű előadások létrehozásának igénye, új formához új tartalom. Emlékszem, a 2010-es kulturális főváros-év előkészítésekor egy minisztériumi hölgy előadást tartott, arról beszélt, hogy micsoda lehetőségeket kínál ez az évad, példának okáért megismerkedhetünk az „európai színház” néhány előadásával, mire köszöntem szépen, és tájékoztattam, hogy speciel mi, az ÁSZ, éppen, mint európai szellemiségű kísérleti színházi csoport vegetál, például valami minimális összeggel, a helyi, érvényes, progresszív tevékenységet is támogathatnák…
Nem voltam hülye, ismertem, hol tart, merre jár, tájékozódik az „európai színház, tudtam, hogy nem provinciális, amerre keresgélünk.
 Az Árnyékszínház előadásai közt volt olyan, amit hónapokig próbáltunk és egyetlen egyszer játszottuk. Volt ebben valami heroikus képtelenség. Pimaszság. Nem is egy ilyen volt. Bemutatóinkat nem hívtuk már előadásnak, csak úgy neveztem – „Alkalmakat alkotunk”. Kétszer, két változatban hoztuk létre Pirandello művészetmítoszát, „A hegyek óriásait”. Mellesleg pont arról beszéltünk, mennyire problémás centrum és periféria szembeállítása az érték szempontjából. Egyszer a Harmadik Színházban próbáltuk be, (ahonnan a bemutató estéjén kitessékeltek minket örökre), majd átdolgozva, még komplexebb szövetté alakítva video, hang, élő elektronikus zene, video és élő szereplők összjátékában előadtuk az Uránia Moziban. Akkor már a csodálatos Bacskó Tünde is a színésznőnk volt, ő játszotta Ilsét, Cotronet én adtam, de jó kis csapat volt – Várnagy Kinga, Varga Péter, Kozma Andi, Hargitai Iván is színészként, Sági Attila, Rosner Tina, (korábban Matta Lóri is hozzánk tartozott).
(Ehhez az előadáshoz például heteken át folyamatos szerepben tartott imrovizációs tréningeket tartottunk, erről a típusú improvizációról jelentetett meg gyűjteményes kötetet, az egyébként kiváló Kárpáti Péter, mint saját találmányáról…)
Egyszer játszottuk a Hamvai:Körvadászatból alakított 56-os felnőtt-bábjátékot, és egyszer, 2010ben a  Fringe fesztiválon a „Woland a városban” című kabarét, – had látom úgymond, hogy vannak a pécsiek 2010ben…
Ez után odajött hozzám egy pécsi építész, tetszett neki az előadás, de megjegyezte, hogy ha ilyen kritikus előadásokat csinálunk, ne is csodáljuk, hogy nem támogat minket a város vezetése…
hát így van behuzalozva az öncenzúra a független fejekben is.
- Érezted-e azt a pályádon, hogy vannak hozzád közelállóan, számodra kedvesen gondolkodó színházak vagy írók?  Hol és/vagy kikkel szerettél volna leginkább dolgozni? Mit írsz most?
- Erre a kérdésre csak rossz válasz van. Egy laza közösségben nyilván szívesen dolgoznék bizonyos alkotókkal, de ha őszinte választ várok magamtól – jelenleg nem ismerek olyan színházat, csapatot, ahová tartozónak érezném magam, (nyilván nem is hiányolnak sehonnan, mindenütt telítve a létszám). De ez nem probléma szerintem, kis ország vagyunk, nagyon egy mederbe terelődik a sok agilitás. Nincsenek felföldek, távoli szigetek stb. Másrészt, ha ugyanazt szeretném, mint a többiek, minek is dolgoznék, ha nem érezném, hogy a különböző gondolataimnak teret kell szereznem? Bírnám, ha lenne egy mégoly kicsi színháza is a kortárs drámának, dramaturgokkal (ez például egy botrányosan alulértékelt színházcsinálói szerepkör nálunk), rezidens drámaírókkal, kísérletező rendezőkkel és vice versa. Ez nagyon elszomorít például, hogy ez egy nevetséges vágyálom. Állok és nézem, ahogyan szinte lehetetlen ma nálunk bonyolultabb, mondjuk irodalomként is szervezett szöveganyagagot hivatásos kőszínházban folyamatosan játszani. (A függetlenek összegyűjtik, improvizálják, szerkesztik az anyagaikat a kijelölt téma mentén.) Jó, tehát nincs is szükség drámaíróra. Tavaly a Katonában MátéGábor rendezett egy – Halasi Zoltán által preparált Jelineket -, de hol? A Sufniban! A legkisebb játszóhelyen, mert ekkora rá a nézői érdeklődés., és elmondhatjuk, hogy a nemzetközi drámairodalomnak szinte csak a kommersz, vagy kommerszbeérő darabjai jelenhetnek meg a művésszínházakban is (nagyon elvétve egy-egykurrens téma- nemzetközileg jól bevált, nem biztos, hogy legértékesebb darabjai). Gyorsan, sokat, a leghangosabban, egzotikusan. Más mércét kevéssé látok.
A drámaíró különben sem nem irodalmi, sem nem színházi szereplő. Ha jó alkalmazott művész, ügyes és fürge, beveszik egy kis társulatba. Komoly szépirodalmi kritikus szájából kiszalad egy olyan mondat, hogy „Drámát nem olvasunk. Azt megnézzük a színházban.” – a számtalan ellenvetésem közül nem tudom melyikkel kezdjem, például, ha sose kerül színházba, mert nem volt, aki elolvassa? stb. De például a drámaíróknak nincs érdekvédelmi, vagy szakmai közössége, fóruma. A Szépírók Társaságának egyetlen egy csak-drámaíró tagja sincs. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy „minőségbiztosítás” sincs, nincs visszacsatolás, nincs egy érvényes, reaktív szakmai fórum és közeg, fejlődni se lehet. (Létezik a Dramaturg Céh, és annak drámafejlesztő Nyílt Fórum-projektje, de ez egészen más.) Azzal is nehéz mit kezdeni, hogy a magyar színházi életen nyomtalanul futnak át nagy nemzetközi trendek, teszem azt, a posztdramatikus színház nagy hullámai mintha nem is fodrozták volna a magyar színházat, a nézők sose hallhattak róla… Egy példa. A Nyíregyháza utca című darabom felolvasószínházként része volt 2017-ben az Irodalom- és színház- című konferenciának, Závada Péter, Lanczkor Gábor, Stefano Massini, Elfriede Jelinek frissen lefordított darabjai mellett, de a lényeg, hogy a több napos konferencia, előadások és felolvasószínházak kettő színházi embert (rendező) érdekeltek. Nem volt semmilyen vita. Persze, hiszen nincs is miről beszélni.
Egy olyan korban, amikor pedig elterjedt a szemlélet, (sokan eddig is tudtuk, de meglepő ennek széleskörű kinyilvánítása), hogy egy jó film esetében – azért mégiscsak első és alap a penge forgatókönyv. Hát még a színházban! Annál bonyolultabb és szerteágazóbb lehet az előadás, minél több mindent vet fel, ajánl fel a szövet.
Persze láttam szövegnélküli előadást, ami meggyőzött, és én is el tudok képzelni ilyet, csináltam többször improvizációkból és helyben szabadon improvizációval is.  Más.
Egy időben elkezdtem újra hiányolni a színházból az – elokvenciát. A tömérdek  improvizáció, hétköznapi beszédpanel és esetlegesség után, a jelentős beszéd színházát.
(A lefúrt lábú színjátszás szövegöblögetése után nálunknál átestünk a ló fiatalos, diákszínjátszós, összekacsintós szókimondásába. Gondolom, ebben ludas lehet a pimf pályázati rendszer is, és az is, hogy a kőszínházak is így próbálják a modern színház felé tett gesztusukat összeboronálni a nézői jegyvásárlási kedvvel, ezek az előadások viccesek, olykor szellemesek, ügyesek, érintésközelbe kerülnek érdekes témák, pikáns élethelyzetek, de mindez jól emészthető formában kivitelezve.)
Az új szövegszínház nem éledhetett fel, dolgozott rajta például Térey János, BorbélySzilárd, ide sorolnám KárpátiPéter:Díszelőadását, igazi érdeklődést nem váltottak ki. Ahogyan Zsótér színháza is megmaradt az előkelő idegenség szegletében, nem forgatta fel, nem hálózta be ezt a színházi életet.
A beszédet – ami és ahogy maga dráma és színház.
Nem amiről beszél, amire utal, hanem magában hordja, és együtt mozog, mint a tenger, az óceán. Nem is tudjuk mi mindent ölel fel.
+
Máté Gábortól jött egy megkeresés télen, a Katona meghívásos drámapályázatára, akkor azonban a rövid idő miatt nem tudtam elkészülni, viszont egy több pontból álló tervezetet mellékeltem. Két darab érdekelte Gábort, ezek közül az egyik, az ELDGJÁ, az izlandi darab, a kvázi-librettó, amit kortárs operának ajánlok (konkrétan Tallér Zsófiának szántam, aki mindeközben tragikusan hamar meghalt a tavasszal, sajnos be is kell építenem a darabba), ezt most írom, ismét a NyíltFórum keretében, augusztusban, Szentendrén lesz az első fölolvasása.
- 2018-ban komoly szakmai elismerésként elnyerted a Színikritikusok díját, a Nyíregyháza utca című daraboddal. Visszaigazolásként, esetleg inspirációként tekintesz erre? Hol tart a darab saját története?
 „Amszterdam piros lámpás negyedében van egy utca, amit köznyelven „Nyíregyháza utcának” hívnak, mert az ott dolgozó prostituáltak nagy része Magyarország keleti részéről érkezik, gondoltad volna?
A Nyíregyháza utca nem egy hely, hanem egy imagináció, de egyben reális térség, nem-hely is, átjáró, melyen keresztülvonszoljuk személyes reménytelenségünk staffázsát. Ez a világ jócskán megérett, a létező világok legjobb pusztulására. Lerágott csont. Ez a sztori lerágott csont, ha van még történet egyáltalán. A kevésbé jó képességűek is kívánnak boldogulni, könnyen és gyorsan előnyhöz jutni, élvezni, leszopogatni a kis combokat. A pokol nyolcadik-köre – Inferno, holland képregény. A kriminális kognitív disszonancia.”)
 
2018-ban a színikritikusok jelöltje volt a darab, de a Legjobb Kortárs Dráma díjat kapta a Dramaturg Céh-től. Sok mindennek az együttállása eredményezte nyilván, véletlen, bevezetés, Radnai Annamária dramaturg erős támogatása, aki nagyra tartotta a darabot. (Annamari is meghalt, 2019-ben, sokunk nagy fájdalmára).
 
Persze, öröm volt, a periféria, a kívülállás dicsősége, a regény nem ég el stb, rossz hírem van, elég, eltűnik a gépből, egyszerűen nem íródik meg, ha nincs minek, hova, kinek…
A tehetség nem vész el – nem tudjuk kik vesztek el a végtelen sivatagban, lehet, hogy még sokkal jobbak, lehet, hogy a görög tragédiák közül is a legnagyszerűbbek, a már-már isteni szövegek vesztek el.
Ha még pl egy Nietzsche is olyan nehezen viselte a művét, a Zarathusztrát követő némaságot, elhallgatást, mintha tőrt döftek volna a szívébe…, jó, a bolond, az egzaltált zseni… Egy mai, mindennapi drámaíró mai mindennapi érzéseket érez, szordínóval.
 
A lényeg az volt, azt éreztem, és ennek hosszútávú érvényében reménykedtem -, hogy befogadott a szakmai közösség. De nem eszik olyan forrón a kását.
 
A darab saját életének helyi, pécsi érdekessége, hogy a Novák Eszter által remekül húzott és rendezett színműs előadást kiajánlotta BagossyLaci, akkori intézetvezető a POSZT-nak, de nem kérték, nem kértek belőle. A másik idevonatkozó érdekesség, hogy a most a PNSZ-ra pályázó Bodor Johannáék pályázatában is szerepelt, ha ők nyernek, én is rendeztem volna! Jópofa dolgok ezek, azért is, mert pécsi születésű vagyok, Pécsett jártam egyetemre magyar-esztétika szakra, itt szocializálódtam ifjú költőcske, a Jelenkor folyóirat holdudvarában…
 
A színműn ment az előadás 2018-19-ben, elég sok nézővel, sokan keresték előadás után a szöveget is, (azóta tudom, sürgősen ki kellett volna nyomni), egész lánycsapatok érkeztek az előadásra, szolidan a férfiak… Pedig, bár mondhatom, már mondom magam feministának, semmi dehonesztálót nem szántam a férfiaknak, tényeket közvetítettünk, egyfajta prizmán átengedve.
Másrészt az önkéntes felkent segítők épp annyi kritikát kapnak a darabban (nem is mindenki kedvelte ezt a vonatkozást).
2019-ben a szegedi Thealter fesztiválon különdíjas lett az előadás.
Más nem vette elő azóta.
Pedig kifejezetten érdekelt volna egy férfi-rendezői olvasat, illetve a legváltozatosabb húzások-variánsok. (a darab elolvasható a színház.net-en)
 
Ha itt tartunk, nagyon szívesen pályáznék, és el tudnék képzelni egy női színházat is. Vezető posztokon nők, csak női rendezők. Esetleg csak női szövegek és írók. Nagy potenciált látok ebben különben! …
 
Van egy tervem – „Fehér tintával újraírni a Tragédiát” – (by HelenCixous), csak női szerzőkkel Tragédia2-őt íratni,/ a fehérvári színház kimaxolta a férfitúlerőt, amikor a 4férfi-rendező megrendezte a madách-i fallokrata bálványt, majd következő évben megíratta 4 (egyébként klassz) férfi íróval az új változatot, amit megrendezett 4 férfi – és gondolom megnézi a zömében női közönség, csak éppen magát nem találja a darabban, csak halovány paródiáját…/ Szóval javaslatom női írók és rendezők általi újragondolás.
 
- Mit írnál szívesen?
 
- Bármit. Mivel a drámaírás is autonóm műfaj. Nem kérdezed, miről kéne regényt írni, vagy verset, kötetet… , de értem, hogy működik ez a korszerűség-faktor, nyomasztás, témakényszer, felhasználható, megrágható nyersanyagra vonatkozóan. Amivel bevonzza a színház a fizetőképes keresletet, amivel ofé lehet a korban.
Talán fura, de a feminizmusom „ellenére” (jó, van egy Lüzisztrát-darabom is), például legutóbb a TRIP Shakespeare37-gyűjteményébe a Tél meséje kis parafrázisát írtam meg – „Legbölcsebb_az_idő_mondta”, igazából Leonidas, a király szemszögéből. És van egy (a pandémia miatt csak negyedig írt) Casanova-darabom, szintén C szűrőjén keresztül. Nem számít ki vagy. Az csak, amit mondasz.
 
Nálam úgy működik, hogy párhuzamosan, két vágányon fut egyrészt az agilis, konkrét közéleti-politikai helyzetre, témákra reflektáló szövegírás (pl. ’Noncoronat’, Literán olvasható), (’Triázsolás’ – rezidens orvosnő a koronavírus kritikus döntési helyzetében, ki kerüljön a lélegeztető-gépre – a „tirage au sort”szobában)
másrészt az ettől független, ’autonóm’ drámaírás. Vannak, akik úgy tartják nem lehet, nem érdemes közéleti reflexióval írni darabot, minden túl közel van, nincs fókusz. Én viszont fontosnak tartom, hogy jelezzük az abszurd állomásokat – egy másik kis szövegem pl. egy „emléktábla-avatáson” (Örök nevet adok) játszódik. Persze, dolgozhassunk egyetemesebb emlékanyagból is, saját magunkból. Az „izlandi darabom”, „a nő, aki saját magát kereste”, például egy újságcikk nyomán épül. Azt hitték valakiről, hogy elveszett egy izlandi túrán, és ő maga is kereste „saját magát” a többiekkel, míg rá nem jött, hogy ő van elveszve.
 
- Miket olvasol és nézel mostanában?
 
- Sok mindent szívesen nézek. Igaz, volt-van egy ötletem arra vonatkozóan is, hogy olvasott kritika alapján visszamodellezni egy előadást – ez volna a „kritikus-színház”…
 
Vannak izgalmas dolgok a Trafóban, érdekes előadások az Örkényben, Katonában, a Táp színházban, Horváth Csabáék a Forte társulattal, érdekesek a Trojka, Stereo Akt, Dollár papa gyermekei előadások, aktív a független szcéna, tetszik, ha kőszínház befogadja, ez a fúzió a királyi út. Az is jó, hogy kisebbségi, vagy marginális csoportok lehetőséget kapnak saját maguk kifejezésére, nincs szükség közvetítésre. Semmit róluk nélkülük. Is. Se. Azért szeretném, ha az autonómia megmaradhatna számomra is, bonyolult kérdései ezek a kornak, pro és kontrával.
 
Pintér Béláék előadásait is kedvelem (tény, hogy a Kórház, Bakonyt nem szerettem, és a Parasztoperát sem, ezekben túltengett számomra a melodráma-faktor). Milyen szabad hely lenne ez, ha a kiemelt alkotók munkáiról is folyhatna diskurzus…
 
/az utalásod – hogy az egyetemi fesztiválon sztárként ünnepelt PB:Kórház,Bakony végén (hiszen végignéztem!, a taps előtt távoztam) kisiettem a teremből, annak a hájpnak is szólt, amivel  a hőre-nevető közönség fogadta a csapatot. De Büchnert kicsit kifordítva – arra lehetek büszke, hogy soha nem lefelé, mindig fölfelé rúgtam…
Egy időben fontos volt találkoznom Romeo Castellucci színházával, de Christoph Marthalerével is, Ivo van Hove Shakespeare- előadásával (Kings of War), és eszméltető volt Milo Rau: Hate radio című munkája.