-Mesélj kérlek arról, hogy kezdődött a színházi pályafutásod és hogy kerültél a JESZ-be!

- 12 évesen koromtól vettem részt francia diákszínjátszó csoportokban, később pedig az Alliance Francaise jóvoltából volt szerencsém itt Pécsen nagyon izgalmas, a commedia dell’arte, a bohóc és a semleges maszk hagyományaira épülő workshopokon részt venni. Később Franciaországban jártam a Jacques Lecoq által alapított fizikai színházi iskolába, amely idén 70 éves. Ha valaki meghallja azt, hogy fizikai színház, általában a kortárs táncra gondol, de Lecoq pedagógiája inkább a szavak előtti, vagy épp a szavakon túli primér kifejezőeszközökre, a térre és a testre fekteti a hangsúlyt.  Az Üres Tér nevű, először kisebb alternatív, majd egyre inkább szociális irányba forduló társulattal összművészeti perfomanszokat hoztunk létre, majd nagyobb lélegzetű börtönszínházi projektekbe is belevágtunk. Ebben az olasz Teatro Nucleo társulattal alakítottunk ki egy közös metodológiát az 5-6 év alatt, amíg pécsi fiatalkorú fogvatartottakkal foglalkoztunk. Ez nagy diadal volt, nem csak maga a folyamat, hanem az is, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban a 3 mentorból, 3 fogvatartottból és 1 zenészből álló társulattal adtuk elő 2015-ben a Vojcek – körforgás című  előadást. Később egy volt osztálytársammal Norvégiában is dolgoztam, itt Pécsen bekapcsolódtam a Pintér Géza által vezetett Sinum műhelybe - a Janus Misztérium előadásunkat a JESZ is befogadta. A frankofón diákszínjátszó mozgalomban azóta is aktívan részt veszek, az elmúlt két évben az FTLF programjába profi darabok is bekerültek. Egy kolumbiai származású barátommal létrehoztunk egy bohócelőadást, legutóbb pedig Lukács Bernadettel egy bouffon jellegű karakterrel dolgozó előadást. Ebben próbáltunk megjeleníteni egy mások által láthatatlan szereplőt: olyan dolgokat volt hivatott megszemélyesíteni, amik felett nincs kontrollunk, ez lehet pl. a szerencse, a balszerencse vagy akár a családi minták. A próbafolyamat során Nagy Henrik volt a külső szem, és ő ajánlott be Tóth Andrásnak, amikor hozzá fordult a JESZ-ben készülő Konfuciusz-darab kapcsán. 

- Milyen szerepet vállaltál ebben a produkcióban?

- Kiegyeztünk az “alkotótárs” titulusban, és valójában nagyon “kellemes” szerepem volt, nem volt semmi elgondolás, elvárás, a próbafolyamat közben alakult minden. Számomra nagyon új és komfortzónán kívüli feladat volt olyanokkal dolgozni, akikkel korábban nem tréningeztem, ezért folyamatosan kerestük a kompromisszumokat. Kialakult egy élő kommunikáció, és a végén eljutottunk egy stabil struktúráig. 

- Milyen előzetes ismereteid voltak a kínai kultúráról, hogy viszonyultál ehhez a darabhoz?

- Én keleti nyelvek és kultúrák szakon végeztem az ELTE-n, de a kínai hagyományokkal behatóbban nem foglalkoztam. Nagyjából ismertem Konfuciusz szerepét és Lao Ce-val való szembenállását, de ez a próbafolyamat lehetőséget adott az egész csapatnak arra, hogy ezek az ősi bölcsességek jobban kifejthessék a hatásukat. Vannak a szövegben olyan mondatok, amiket szívesen megismétlek magamban. Mélyebbre mennek, ha tudunk velük foglalkozni. 

- A bambusz hegye a mester és a tanítványok viszonyát járja körül. Ez lett az epikus szál a darabban. Ez a kérdéskör mennyiben releváns egy mai embernek?

- Érdekes tükör, amikor ma látjuk a spirituális biznisz felfokozottságát. Az emberekben, úgy tűnik, mindig volt vágy a misztikusra, és arra, hogy valakit kövessenek, aki feltárja “a titkot”. Manapság, ha valaki úgy érzi, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte, hamar dobbant, és keres másik mestert, jógaoktatót, stb. Ebben a darabban megjelenik a keleti kultúrára jellemző Mester-Tanítvány szentsége - manapság már elképzelhetetlen, hogy valaki éveket áldozzon egy tanító követésére, hátrahagyva az addigi életét. Az együttélés mindkét oldalról komoly áldozatot követelt. Arra is kerestük a választ, hol jelenik meg a mester-tanítvány viszonyában a szakadék. Konfuciusz is megélte, hogy a tanítványai elhagyják. Az öreg bölcs élete vége felé, halálközeli tudatállapotban minden nagy állítását megkérdőjelezi vagy idézőjelbe teszi. Azt hiszem, ez ennek a darabnak a lényege: felteszi a kérdést, hogy az élettapasztalatinkból fakadó tanítások idő elteltével nem fognak-e hamisan csengeni.

- Meghatározó az előadásban az élő zene és az élőben való festés. Hogy került a zenész és a képzőművész a produkcióba?

-A hangok és a látvány segítségével is próbáltuk az atmoszférát megerősíteni. Dávid Kiss Andrást én ajánlottam, mert tudtam, hogy otthonosan mozog ebben a világban, és van nyitottsága furcsaságokkal  zenélni. Tóth András koncepciója volt a színen való festés (erre volt már példa a színház történetében), ő vonta be Nagy Boróka festőművészt, aki már több JESZ produkcióban szerepelt. Számomra inspiráló gondolat volt, korábban ShambhalArt workshopokon foglalkoztunk japán kalligráfiával, mint gyakorlattal, ami felkészít az intuíció befogadására és tiszta, visszavonhatatlan gesztusban tükrözi pillanatnyi tudatállapotunkat, illetve van egy film, amit sokszor néztem kamaszkoromban, amelyben a harcművészet és festészet szorosan összekapcsolódik. Azt hiszem, hogy leginkább abban tudtam segíteni a készülő produkció ezen aspektusát, hogy ráirányítsam a figyelmet, hogyan képes kölcsönhatásba lépni a színházi tér és az, ami a vásznon megjelenik. 

-Mit gondolsz, hogy tud hatni ezt az összművészeti produkció a játszókra és a közönségre? 

-A csapat nagyon, komoly, sűrű szöveget “darált be”, sokat dolgoztak vele. Én elégedett vagyok azzal, ameddig eljutottunk, de lehet még finomítani. Ahogy a darabban is elhangzik, a ritmust a csöndek adják meg. Ha sikerül ezekre ráérezni, a közönség is tud rá rezonálni.

Radnai Éva

2026. április 2.